Vivekánanda és a neo-védántikus okkultizmus megjelenése 1.
A neo-védánta a XIX. sz. első 75 évében alakult ki a Brahmo Samaj keretében, melynek jellemző tanai: az önmagát tökéletesítő ember saját akaratára támaszkodása, etikai aktivizmus a keresztény unitarizmus hatására, a vallás világivá tétele: a vallás olyan „tudomány”, amely haszonelvű, végül a Brahmo Samaj pszichologizálja, valamint individualizálja a szellemi tapasztalatot.
Svámi Vivekánanda (Narendranath Datta, 1863. 01. 12., Kalkutta – 1902. 04. 07. Belur Math), hidat épített a keleti és a nyugati ezoterikus miliők között, Indiában vallásos nemzeti hősként tisztelik. Apja racionalista, haladó szellemű ügyvéd volt, anyja mélyen vallásos, a hagyományt követő pietista – ez a kettősség erősen befolyásolta a Svámi vallásos, filozófiai alkatát, aki egész életében kétségek között vergődött és folyamatosan kutatott. Ez a kép persze teljesen ellentétben áll a hagiografikus életrajzírói által sugallt képpel, miszerint Vivekánanda olyan csodagyerek volt, akit kivételes képességei, beavatottsága egyenes úton vezetett a Nyugat meghódítása és India fölébresztése felé.
[sam id=”5″ codes=”true”]
Tanulmányok, korai szellemi hatások
A Svámi szkepticizmusa nem annyira intellektuális, filozófiai jellegű, mint inkább érzelmi állapotából fakadt, s ennek alapján nevezhetjük inkább ezoterikus keresőnek, semmint „spirituális hősnek”, mint ahogy hivatalos életrajzai beállítják. Kereső alkatában szerepet játszhatott az, hogy a bengáli értelmiségi, Isvarachandra Vidyasagar és a skót misszionárius, Alexander Duff által alapított iskolákban tanult. Az előbbi elhivatott humanista és ateista volt, a Nyugat-ellenes indiai világi mozgalmak egyik vezéralakja, az utóbbi pedig erősen tudományos és racionális beállítódású, akinek iskolája ezért szekuláris lelkületű embereket nevelt.
Az ifjú Dattára nagy hatással volt a nyugati filozófiából Spinoza, Hume, Kant, Fichte, Hegel, Schopenhauer, Comte, Spencer, Stuart Mill, valamint Darwin. E gondolkodók révén sajátította el azt a nyelvezetet és fogalmi keretet, melyen keresztül kapcsolatba tudott kerülni és hatással tudott lenni a nyugati angol nyelvű közönségre. Két másik hatást is meg kell említenünk. Egyrészt Shelley romantikus idealizmusát, miszerint a világegyetem magába foglalja az egység szellemi elvét. Másrészt Edwin Arnold Light of Asia című eposzát, amely Buddhát olyan „orientális bölcsként” mutatja be az amerikai transzcendentalizmus romantikus szempontjából, mint aki nem Istent, hanem az önföláldozást prédikálta. Buddha itt a protestáns etika példaképeként lép föl, aki úgy közelített a szellemiséghez, mintha a „tedd magad” mozgalom követője lenne. Ez a nyugati ízléshez igazított Buddha volt egyben az anglicizált jógi példaképe is. Továbbá nagy hatással volt a Svámira Napóleon energikus és harcias alakja, amit a Vivekánandáról 1893-ban készített leghíresebb portré napóleoni beállítása is jól illusztrál. A Svámiról készült többi fotó is sejteti teatralitáshoz való érzékét.
[sam id=”5″ codes=”true”]
A másik alapvető hatás, ami a huszonéves Svámit érte, a Kesubchandra Sen irányította kalkuttai Brahmo Samaj életében való részvétel, még ha ezt később tagadta is Vivekánanda. 1884-ben apja és bátyja hatására belépett a Kalkuttai Szabadkőműves Páholyba, amely szellemi értelemben ugyan nem tett rá nagy benyomást, ám megismerkedett az ezoterikus szövetségek struktúrájával, társadalmi kapcsolatrendszerével, tagjaival. Ugyanakkor a szabadkőműves eszmény kompatibilis volt a Brahmo-hittel, miszerint a vallási egységhez való közeledés közös nevezője az egyenlőség, a társadalmi reform és az emberszeretet.
Vivekánanda és Ramakrisna
Ramakrisnát, a szent embert Kesubchandra Sen, a Brahmo Samaj vezetője vezette be a mozgalomba. Vivekánanda 1881-ben ismerkedett meg a misztikussal, akiről az ifjú racionális és anglicizált útkereső három évig meglehetősen malíciózusan „képimádóként” és „gyermeteg vizionáriusként” nyilatkozott. Mindez azért érdekes, mert az ismert életrajzok idillikus és kölcsönös baráti viszonyról adnak hírt. Mitől változott meg a feszült viszony?
1884-ben súlyos veszteségek érték a fiatal Dattát: elhunyt egzisztenciális támaszát jelentő apja és a szellemi mintáját képviselő Sen. Vivekánanda egyedül nem tudott megküzdeni a depresszióval és az anyagi nehézségekkel. Ekkor lépett megint színre Ramakrisna, de most már mint vigaszt és támaszt nyújtó személy. A hagiografikus életrajzok szerint Ramakrisna a mester szerepében jelent meg hősünk életében, ami nem fedi a valóságot. Mivel Ramakrisna 1886-ban halt meg, ezért nem túl sok időt tölthetett a későbbi Vivekánanda okításával. A szellemi hagyomány átadásának, azaz a beavatásnak a kérdése itt válik különösen fontossá. Nem Vivekánanda vallásosságát vagy képességeit vonjuk kétségbe, hanem azt vizsgáljuk, milyen alapon nevezte magát és nevezte őt a Ramakrisna-mozgalom később szellemi vezetőnek.
Gupta bengáli nyelven írta meg „Ramakrisna történetének nektárja” című művét, amely a nagy misztikus szellemi örökségének átadásáról tudósít. Csakhogy ezt a művet Svámi Nikhilánanda fordította angolra, aki a Ramakrisna-mozgalom hivatalos verziójaként formálta át a szöveget, nem hű fordítást készített. Gupta életrajzából átsüt a Mester tanítványai iránti szeretete, de sehol sem találjuk azt, hogy Vivekánandára hagyta volna a közösség vezetését, sőt az sem, hogy mozgalomként, csoportként kellene tovább együttműködniük. Ezt a tényt a Ramakrisna mozgalom a misztikus beavatás informális aktusával kívánja ellensúlyozni, sőt Nikhilánanda Ramakrisna szájába adja azt, hogy az ifjú Dattára bízta volna tanítványait. Ám erről egy szó sem esik Gupta eredeti szövegében, sőt a Mester addig nem kívánta, hogy Datta szerzetessé váljon, amíg utóbbi anyja él.
[sam id=”5″ codes=”true”]
A tanítványok Ramakrisna halála után lejátszódó, Vivekánanda által vezetett önbeavatásáról adott „hivatalos” elbeszélés is igen meglepő, mert Jézus és tanítványai elhívásának párhuzamaként közli az eseményt, ami elég valószínűtlen tudván, hogy a Mester ortodox hindu volt. Sokkal inkább Sen lelkesültsége, az „isteni emberiségről” szóló elmélete, valamint a korábbi Brahmo-vezető, Debendranath Tagore önbeavatása tükröződik vissza a leírásban. Vivekánanda és a korai Ramakrisna-mozgalom önbeavatása kiváló példája annak, hogyan alakult ki Bengáliban egy kultikus miliő és annak individualista vallásossága.
Szómagyarázat
Kultikus miliő: Karizmatikus vezetők köré csoportosuló olyan laza csoport, amely az ortodox vallási intézményeken kívül áll, ezért az egyéni szabadságot, hitet és gyakorlást támogatja. Mivel hitrendszere nem ortodox, ezért szinkretikus, tehát kapcsolatot tart más kultikus miliőkkel, azok tanításaival. A kultikus miliők tagjai eltérnek a hagyományos vallásoktól, ezért önállóan és szabadabban értelmezik a vallási és filozófiai hagyományokat, illetve magát a hétköznapi életet.
Brahmo Samaj: A legkorábbi hindu reformcsoport. A XIX. század elején alapította Rammohan Roy (1774-1833), célkitűzése a hinduizmus olyan korrupt gyakorlataitól való megtisztítása, mint például az özvegyek elégetése, újraházasodásának tilalma, képimádat, kasztrendszer. Halála után Debendranath Tagore, majd Kesubchandra Sen vezette a mozgalmat. A csoporttal való kapcsolatán keresztül vált híressé Ramakrisna, a nagy misztikus. A mozgalmat nagyban befolyásolta a hinduizmus európai és fölvilágosodott kritikája, következésképp tagjai is elnyugatiasodott városi értelmiségiek voltak, akik nem a hindu tömegek életét és vallásos igényeit képviselték, ezért a XIX. század végére elvesztették társadalmi hatásukat.
- Ászana, energia és Isten összefüggése a Hatha jógában - 2015. nov 29.
- Vivékánanda és a neo-védántikus okkultizmus megjelenése 3. - 2013. jún 21.
- Vivekánanda és a neo-védántikus okkultizmus megjelenése 2. - 2013. márc 16.
