A jóga Papp Józsi szemével

A Himalájai Jóga Meditáció Közhasznú Egyesület elnöke vagy, Kádár Zoltánnal oktatóképzést vezetsz Budapesten, de úgy tudom, nem itt élsz. Hol oktatsz még és milyen formában?

Csoportokat oktatok Miskolcon, oda néha csatlakozik új ember, de a „kemény mag” állandó. A jógaközpontos forma rejt magában előnyöket – sok időpontjuk, sokféle programjuk van, ugyanakkor kérdés, hogy mennyire tudnak felelősséget vállalni egy vegyes társaságért, annak a fejlődéséért – a csoportjaim viszont egyszerre kezdtek, lehetőségem nyílik jobban megismerni őket. Hogyan lehet építkezni, fejlődést produkálni, ha állandóan vegyes a csapat? Nehéz ívet adni a fejlődésnek. De persze nem jobb, nem rosszabb ez az út sem, csak más. 

Mi a véleményed a „tömegórákról”? Hány fő közt osztható meg a figyelem?

Ez az oktatótól függ. El tudok képzelni olyan oktatót is, aki akár egy 30 fős órát is biztonsággal tud vezetni, de nyilvánvalóan ez másfajta irányultságot igényel és az órának a jellege is más kell, hogy legyen. És persze ez függ attól is, miben szereztél gyakorlatot. A magam részéről 20-25 fő, amit bevállalhatónak érzek… Mivel nekem éppen ebben van gyakorlatom. De az én fő működési területem nem az ászana – ez fontos tényező. A másik pedig az, hogy a Himalájai Jóga Tradíción belül oktatok – itt az ászana-gyakorlás jóval lágyabb, megengedőbb, az ászanákon keresztül is az elmével akarunk dolgozni és az elmében akarunk változásokat generálni – épp ezért a gyakorlásban kevésbé megyünk el a fizikai határokig.

Hogy készítesz fel egy csak fizikai szinten mozgó kezdő gyakorlót a komolyabb pránajáma és meditációs gyakorlatokra?

Egyrészt ehhez idő kell. Szeretjük azt hinni, hogy csak úgy akarunk valamit és már hopp, meg is valósul. A valódi változáshoz azonban türelem kell. Másrészt, ha az oktató szeret valamilyen gyakorlattípust, akkor képes a saját lelkesedését, saját pozitív tapasztalatát átadni, és a tanítvány olyan dolgokra válik nyitottá, ami korábban talán nem is érdekelte. Így kezd el Mantra Japát énekelni lassan az a gyakorló is, aki azelőtt csak ült csendben, mondván, hogy ő nem fog dalolászni.

Mit tartasz fontosnak a pránajáma technikák tanításánál?

Ugyanúgy a fokozatosságot. Nem lehet egy légzőgyakorlatba csak úgy beleugrani – nem kizárt persze, hogy sikerül, de ahogy mondani szokták, egyszer van Budán kutyavásár. Ami előre tud vinni a gyakorlásban, az a személyes tapasztalat, az „ahaa”-érzés, azaz hogy érzem a gyakorlat jótékony hatását. Ehhez az első lépés, hogy felkeltsék az érdeklődésemet – ekkor a koncentrációm jobb lesz, mint máskor, befogadóbbá válok. Ha kellően alapos volt az oktató felkészítése a gyakorlathoz, akkor lesz egy élményem. Ezt az élményt megjegyzem, és nyitott maradok a folytatásra. De ezt az elején el lehet rontani. Sokszor találkozom olyanokkal sajnos, akik hiába tanultak már sokféle légzést, nem tudták nekik átadni az azokhoz kapcsolódó örömet.

Te hogy találtad meg az utat, amit most követsz és tanítasz?

Mielőtt találkoztam a Himalája Tradícióval, már gyakoroltam a Jóga a Mindennapi Életben rendszert. Ott nem éreztem jól magam, eljöttem, kezdetét vette a kereséses időszaka. Abban az időben Magyarországon még nem sok irányzat volt elérhető. Aztán az interneten rábukkantam Szvámi Ráma egy könyvére és ezt követve el is kezdtem szisztematikusan gyakorolni.

Egyedül?

Igen, de ahogy mondtam, akkor már volt jó pár éves jóga-tapasztalatom, nem egy teljesen új technikával próbálkoztam, inkább csak új alapokra, új rendszerbe helyeztem a gyakorlásom. Aztán lehetőségem nyílt Indiában a Tradíció ashramjában is gyakorolni.

Ha jól tudom, pszichológus vagy. Nem mosod néha össze a jógát és a pszichológiát egy-egy terápián, vagy éppen egy jógaórán?

Én úgy gondolom, a két folyamat bizonyos pontokon találkozik, de nem felcserélhető. Azt lehetne mondani, hogy az útnak más-más szakaszait képzik. A jóga szerintem annak az embernek való, aki némi felkészülés után képes önállóan gyakorolni. Képes arra, hogy anélkül, hogy valaki ott ülne mellette, lekövesse az órán megismert instrukciókat és kellő önfegyelemmel bír ahhoz, hogy azoktól ne térjen el és rendszeresen gyakoroljon. Az ilyen jógázó tart már azon a szinten, ahonnan jól lehet haladni. Ez alapján én azt gondolom, hogy az oktatónak az kéne, hogy célja legyen, hogy felkészítse mind az elmélet, mind a gyakorlat szempontjából a jógázót arra, hogy önállóan is tudjon gyakorolni – ne akarja magához kötni. Az oktató személyes felügyelete addig fontos, amíg kiigazítunk egy tartáshibát, magasabb szinten a jelenléte viszont csak megosztja a jógázó figyelmét. Másrészt a jóga ugye arra törekszik, hogy a gyakorlója függetlenné váljon – nem csak másoktól, hanem végső soron a saját elméjétől is.

Akkor zárásképp egy keresztkérdés: számodra ez a függetlenség a jóga célja?

Hát igen, ha erre válaszolnék, akkor még egy jó ideig itt ülnénk! A célok fokozatosan bontakoznak ki. Ahogy beszéltünk is róla: ha elmegy valaki valamilyen céllal egy foglalkozásra – legyen az mondjuk hátfájás-, majd annak és a további foglalkozásoknak a tapasztalatai kezdenek beérni, akkor igen hamar el fogja felejteni a kezdeti célt és kitűz valami következőt. Megy tovább, és nemsokára már azon a célon is mosolyog… A célok az elméből jönnek, csak gondolatok, nem a valósághoz tartoznak. A valóság az, amit ő belül érez, ami a választásaiban, a döntéseiben, azokban a hajtóerőkben megjelenik, amik viszik valami felé. Ez a valóság, ez a valóságos szint, és mindegy, hogy közben mit mond az ember.

Az interjút készítette:
Brunner Babett