Mert olyan nincs, hogy egy jógatanár…
“Mert olyan nincs, hogy egy pszichológus. Az csak egy szerep. … SZINÉSZ-KÉPZŐ” – Feldmár András.
Nagyon tetszik ez az idézet, érdemes végignézni az egész idézett jelenetet (06.30-09.36-ig, de akár egész filmet, ha még nem láttad), mert olyan okos gondolatot tár fel, amely – tapasztalatom szerint – vonatkoztatható szinte egy az egyben a jógára, a jógaoktatókra és a jógaoktató-képzésekre.
Mert szerintem sincs olyan, hogy valaki egy jógaoktató. Onnantól, hogy valaki úgy tekint magára, és aposztrofálja magát, mint jógaoktató, máris ketrecben és különféle szabályok között találja magát, amelyek vagy hasznosak, vagy éppenséggel akadályozzák abban, hogy megtapasztaljon olyan dolgokat, amelyek a személyes fejlődését elősegitik. A jóga: Ön-ismeret, Ön-ismeretet pedig nem lehet mástól tanulni, csakis a saját megtapasztalásainkon keresztül. Ami tanulható (és igy tanitható is): módszereket, amelyek segitenek az Ön-ismeret fejlesztésében.
Beszéljünk egy kicsit a jógaoktató képzésekről. Ezek általában, kevés kivétellel alkalmazkodnak bizonyos nemzetközi sztenderdekhez, 200 órában, 500 órában hozzávetőlegesen adnak egy bizonyos adag tudást, kicsit ebből, kicsit abból. Anatómiát, ászanát, filozófiát, pszichológiát, módszertant. Elméletet és gyakorlatot. 200 órába bizonyosan nem fér bele annyi gyakorlás, amennyire szükség lenne, még akkor sem, ha otthon szorgalmasan gyakorol valaki mindennap, ami azért ritka, de előfordul. 3-6-9 hónap, képzése válogatja, ennyi idő alatt lehet a gyakorlás átélt tapasztalatait leszürni, és a tapasztalásokra ‘felfüzni’ a mélyebb, filozófiai ismereteket. Ennyi idő és gyakorlás végül is egy jó inditást tud adni arra, hogy a gyakorló (szándékosan nem tanárt irok, mert arról szól az egész cikk, hogy olyan nincs) el tudja kezdeni megfejteni a saját fizikai, energetikai és mentális struktúráját, azaz elindul a fejlődés útján. És a fejlődés a jógában nem gyors. Fizikai szinten lehet hogy gyors, amig a test fiatal és erős, az ászanákban néha hihetetlen fejlődést lehet tapasztalni. Igen ám, de ha a finomabb szintek lemaradnak, akkor a fejlődés nem tekinthető optimálisnak. Általánosságban ki merem mondani, hogy ha a 3 minőség közül bármelyik (fizikai, energetikai, mentális) lemarad, vagy előreszalad a többihez képest, akkor az élet jelezni fog, figyelmeztet. Ezt a legbiztosabban a fizikai test sikján tapasztalhatjuk meg, sérülés vagy elhúzódó fájdalom formájában. De persze pszichés tünetek is jelentkezhetnek az egészséges testben, pl. depresszió vagy bármilyen szélsőséges viselkedés, érzelmi zavarodottság formájában. Azt is el kell mondani, hogy ez a folyamat normális és mindenki aki komolyan gyakorol, az keresztülmegy rajtuk. Éppen ez a keresztülmenés, megtapasztalás, és ami a legfontosabb – ezek tudatositása az, amelyet egyedül fejlődésként tekinthetünk a jógában. Vagyis, ha tudsz kézen állni: az még nem fejlődés. Ha könnyedén berakod mindkét lábadat a nyakadba és fél kézen egyensúlyozol: az önmagában még mindig nem fejlődés. Ha ellenben súlyos húzódást szenvedsz gyakorlás közben, amely fájdalom (elhelyezkedése, természete szerint stb) rávilágit valamely személyiségbeli hiányosságodra, majd a sérüléssel együttélve, együtt-gyakorolva, jó barátokká válva eljutsz a személyiségfejlődésig és visszanyered az egészségedet: na EZ FEJLŐDÉS! Pattabhi Jois, az Ashtanga jóga guruja ezt kb. úgy fogalmazza meg, hogy:
‘Yoga is an internal practice. The rest is just a circus’
Térjünk vissza egy kicsit az oktatóképzések témájára. Személy szerint én pártolom és ellenzem is az oktatóképzéseket. Amikor elkezdtem jógát, majd Ashtanga jógát gyakorolni, akkor még nem volt Mo-on sem szervezett oktatóképzés (Ashtangára gondolok itt), de még tradicionális rendszerü oktatás sem. Igy abból kellett élni, ami volt: videók, cikkek, workshopok, illetve ami a legfontosabb: a saját gyakorlás. Ezt ugyanis nem pótolhatja semmi, lévén a jóga egy megtapasztalás. Nem filozófia, bár az is. Élmény. Hiába tudunk róla 1001 dolgot, vagy gyakorlatot: csinálni is kell, nap mint nap. Mindenki a maga lovát dicséri, az igaz, de nekem az Ashtanga rendszer ebből a szempontból, minden szempontból a legjobb, pedig sok jógát kipróbáltam és gyakoroltam már. Elmondom hogy miért: 99% gyakorlás, 1% elmélet. És ez a 99% ez self-practice, azaz önálló gyakorlás. Pattabhi Jois módszerének hihetetlen nagyszerüsége az egyszerüségében rejlik. Állj rá a szőnyegre mindennap, és gyakorolj. Sokan gondolják és mondják, hogy az Ashtanga módszer, nehéz, kemény, sérülés-veszélyes. Ez egyáltalán nem igaz. Nincs ennél jobban személyre szabott jóga. A nehézség abból fakad, ha valaki nem képes minden nap gyakorolni. Nemrég olvastam egy nagyszerü hasonlatot az Ashtanga gyakorlásról: olyan mit egy olimpiai sportágra történő elkészülés: minden nap elmész a saját határodig (de nem tovább!), aztán 24 óra pihi, és kezdődik elölről. ‘That is method.’
Erre nincs könnyités, recept, képzés: vagy meg tudod csinálni és akkor fejlődsz, vagy nem, de akkor mit ér egy papir, még ha mégoly szép is, szanszkrit betükkel meg pecséttel?
Beszéljünk akkor az oktatóképzések pozitiv oldaláról is. Személy szerint nekem sokáig nem volt semmilyen jógaoktató-képzésen szerzett végzettségem. Csak gyakoroltam amit megtanultam, és amit már úgy éreztem hogy elég jól megy, azt megmutattam másoknak. Persze volt sok hiányosság, sőt hiba is, amelyekre csak későbbi tanulmányaim alatt jöttem rá, de mindig az adott pillanat-beli legjobb tudásomat próbáltam továbbadni. Ez azért egy jó folyamat szerintem, mert nincsenek határai, ma már többet tudok mint 5 évvel ezelőtt, de 10 év múlva remélhetőleg még többet fogok tudni. Maga a tanulás folyamata a jógában végtelen, soha nem áll le. Aki azt mondja hogy mindent tud a jógáról, az nem mond igazat. Tehát, adva van egy ember, aki mondjuk 20 éve gyakorol jógát, de valamiért (pl. szeretne egy hivatalos iskolát nyitni) szüksége lesz egy papirra, mert ‘add meg a császárnak’. Beiratkozik tehát egy képzésre, elvégzi, és megnyithatja az iskoláját. Ott a pont. Az persze elképzelhető, hogy olyantól fog tanulni, akinek még csak 2-3 év tapasztalata van a saját gyakorlásában, de ez most mellékes.
A másik dolog, ami miatt én szeretek képzésekre illetve továbbképzésekre járni, egyrészt a sok jó minőségü, célzott információ amit fel lehet szedni, de ami még ennél fontosabb: az olyan tapasztalt személyek társasága, a velük folytatott beszélgetések, eszmecserék, aki szintén folyamatosan gyakorolnak, és tudatosan járják az önismeret-fejlődés rögös útját. Egy általam nagyra becsült oktatót idéznék, amely szerint egy képzés szinvonalát nem elősorban az oktató tudása, hanem a részvevők fejlettségi szintje határozza meg.
Tehát összefoglalva, oktatóképzés Pro és Kontra:
– végezzünk oktatóképzést, de ne gondoljuk azt hogy ezzel helyettesithetjük a saját gyakorlásunkat (sadhana), vagy hogy mindentudókká válunk, a tanulás csak most kezdődik!
– járjunk az oktatóképzésekre, de tartsuk nyitva a szemünket, fülünket, és a szivünket: ne fogadjunk el kritika és vizsgálat nélkül semmit, amit nem tapasztalunk meg saját tapasztalásunk által
– papir nélkül is lehetsz kiváló gyakorló, és bátran tanithatsz bárkit, aki kéri. Rengeteg hires jóginak nincs és nem is volt papirja, mégis tiszteletre méltó tudásuk van/volt
– az a legjobb tanár, aki a legjobb tanitvány
– a papirod pont annyit ér, amennyi a súlya, ha nem figyelsz a tanitványaidra, illetve kért okozol nekik (sérülés etc)
– ha nem akarsz SOHA senkinek jógát tanitani, akkor is a saját gyakorlásodat, fejlődésedet meg tudja gyorsitani egy kurzus.
Ha érdekel a téma, 18-n szombaton tartjuk a 2014-15-ös Ashtanga jóga oktatóképzés diplomaosztóját szuper környezetben a Kopaszi gáton, itt lehetőség nyilik beszélgetni egymással, a végzősőkkel, eszmét-tapasztalatot cserélni. Gyere bátran!
Saját jógastúdiómban szeretettel várok minden gyakorolni, tanulni vágyót, kezdőket és haladókat egyaránt!
- Fejben dől el! - 2018. jan 12.
- Jóga-amnesztia - 2018. jan 02.
- Tavaszi tisztítókúra – miért, hogyan, és miért ne? - 2017. márc 31.
