Kezét csókolom, a jógatanár (is) lehet depressziós?
Tessék már megmondani! Mert a jógaoktató-képzéseken erről még nemigen hallottam. Ott főleg arról van szó, hogy hogyan viselkedjen, illetve még inkább: hogy mit mutasson a tanitványok felé a tanár. Hát kérem, azt még sehol sem hallottam, hogy a tanár is lehet depressziós, hogyisne! Hiszen éppen ő az a biztos pont, akire támaszkodni lehet.
A jóga-oktatás eleve mindig kissé asszimetrikus helyzetet teremt, ahol a tanáré a végső szó, legalábbis a jógaórán. A hétköznapi életben azután eldöntheti a tanitvány, hogy be óhajtja-e, avagy sem – épiteni azokat a tanitásokat, elveket az életébe, amit a tanártól látott/hallott. Amiről irni szeretnék, nem annyira hálás téma, hiszen tükörbe nézésre késztet mindenkit, aki jógát oktat, de a Mindenszentek közeledtével, illetve az őszi-téli évszak-váltással aktuálissá válhat a befelé tekintés ezen a területen is.
Ha sebész valaki, nyilvánvaló elvárás, hogy kezet mosson, mielőtt müteni kezdi a beteget, igaz? Ugyanúgy, mivel emberekkel foglalkozik, ráadásul nemcsak a fizikai testükkel, hanem a lelki életükkel is, a jógaoktató egy kicsit pszichológus is kell hogy legyen, egy kicsit pap is, legalábbis annyira, amennyit ezekből hitelesen tud képviselni, azaz nem eljátszani, hanem valóban megvalósitani. Ehhez elengedhetetlen némi, vagy nem is kevés önismeret, legalábbis annyi minumum, hogy átlássa azt a problémarendszert, érzelmi labirintust, amely a sajátja, és tudjon ezeken tudatosan dolgozni. Az régen rossz, ha egy jógatnár kijelenti: én már minden problémát megoldottam magammal kapcsolatban, tökéletes vagyok.
Gyakran hallhatjuk, és igaz is: az oktató legyen hiteles! A magyar nyelv bölcsessége is megnyilvánul ebben a szóban: HIT és ÉLÉS, azaz azt élje, amit kifelé is mutat, azt tanitsa, ami neki is bevált és müködött már. Már irtam korábban arról, hogy az oktatóképzések néha azt a hatást keltik bennem, mint a szinész-képzők: azaz megtanitanak eljátszani egy szerepet, a jógatanár szerepét. Nem kell kifejteni, hogy ez mennyire hibás gyakorlat, ugye? Mert milyennek KELL lennie a jógatanárnak, aki egyben modell, példakép is: mindig kicsattanóan vidámnak, energikusnak, és a közösségi oldalakon látható fotók alapján jól-sminkeltnek és napbarnitottnak is, a legújabb divatos jógaruhában. OK. Aláirom, az év 360 napján ez talán meg is oldható, tegyük fel, hogy ez a reális. De mi van a többi nappal, amikor szintén ki kell állni adott esetben a pódiumra, és hitelesen megnyilvánulni? Erről nem sok szó esik, persze még egyszer mondom, nem olyan kényelmes téma mint a láb nyak mögé helyezése az ászanában.
Nekem mindig az volt a leg-hitelesebb tanár, illetve az egyetlen hiteles, aki hajlandó megmutatni magát, és nem rejtőzködik egy ideálisnak vélt szerep külsőségei mögött. Azt hisszük kérem szépen, hogy szentnek lenni csupa öröm és kacagás? Akkor gondoljunk a múlt század két nagy megvilágosodott szentjére, Paramahamsza Rámakrisna, és Ramana Maharishi, mindketten rákban haltak meg. Ez egy nagy tanitás is egyben, minden követőnek, vagy követni vágyónak, és Jézus is megmondja: vedd fel a keresztedet, és kövess engem. Na jó, inkább illusztrálnám ezt, egy kép ezer szóval felér:
A tanitványok nem fognak abból tanulni, ha a tanár idealizált, azaz hazug formában nyilvánul meg nekik, ezzel legfeljebb azt tanulják meg, hogy ők is jó, ha álarcot húznak, és azt mutatják kifelé, ami szép, miközben belül esetleg tombol a zürzavar és a fájdalom. A tanár merje megmutatni magát, erősségeivel ÉS gyengeségeivel egyetemben, ugyanakkor, tudjon mintát is adni, hogy a gyengeségét hogyan tudja kezelni, vagy akár előnyére forditani. Erre tud mutatni technikát, de attitüdöt is, és ebből a kettőből már valóban az okos tanitvány ki tudja magának válogatni azt, ami adott esetben az ő életében is müködik.
Beszéljünk néhány szót a depresszióról is. A szavakkal vigyázni kell, mert nem biztos hogy mindenki ugyanazt érti rajtuk, és ebből sok félreértés tud kerekedni. Két dolog jut eszembe a depresszió kifejezésről, az egyik a csengése, olyan… kissé szégyellnivaló, nem? Mintha láb-gombája lenne valakinek, érthető, persze, nem tehet róla, de mégis… nem zuhanyoznál szivesen utána, igaz? Oldja meg hogy ne legyen!
A másik dolog, hogy túlságosan gyüjtőfogalomként használjuk, mert olyan tudományos csengése van, fancy hangzású. Pedig nagyon nem mindegy, hogy az ember szomorú, gyászol, elkeseredett, búskomor, apatikus stb., ezeket manapság szeretjük egy kalap alá venni. Az sem mindegy, hogy azért morcos valaki, mert reggel esett az eső és szürke, hideg idő volt az utcán, vagy mondjuk elveszitette egy szerettét, esetleg szakitott a többéves párkapcsolatával. Ezek olyan dolgok, amelyek megtörténnek kivétel nélkül mindenkivel, még a jógatanárral is. A kérdés az, hogyan lehet, és érdemes kezelni az ilyen állapotot. Ha megmutatja, az elfogadható-e, és hogyan tegye azt? Szerintem erre nincs recept, mindig ember- és szituáció-függő. És az is nagyon fontos, ha valaki jógát oktat, hogy ne panelekben gondolkodjon, hanem mindig rugalmasan, személyre szabottan. Saját tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy a jóga-oktatásnak mindig individuálisnak kell maradnia, noha, ezt napjainkban nem könnyü megvalósitani. Amikor a tanároknak és jógastúdióknak is az érdeke, hogy maximalizálják a létszámot az órákon, nemegyszer 20-30 fős létszámú csoportokkal, mondjuk ki őszintén: ilyen keretek között nem sok, vagy éppen zéró személyes figyelmet kaphat egy-egy résztvevő. Persze hosszú, hónapokra vagy évekre szóló tanár-tanitvány kapcsolat esetében előbb-utóbb ki kell hogy alakuljon az érdemi, valódi, mély és őszinte kommunikáció. Ezt nem lehet erőltetni, éppen csak a feltételeit lehet megteremteni, és ebben az első lépés pontosan a tanáré: neki kell olyan bizalmas, biztonságérzetet adó légkört teremtenie azáltal, hogy igazából megmutatja magát, amely inspirálja a tanitványt a viszont-megnyilásra, és a valódi belső munkára, amely nemcsak mosolygást és kifelé tökéletes kép mutatását jelenti, hanem a szembenézést a saját belső démonaival, blokkjaival, félelmeivel. A Barbie-jóga itt nem fog müködni.
Eleve, az emberek, kiváltképpen azok többsége, akik később esetleg jóga-oktatókká válnak, akkor kezdenek el jógázni, amikor valamilyen krizisen mennek keresztül, amiből – nagyon helyesen- keresik a kiutat és a megoldást. Azután persze, miután a felhők eltüntek, és újra happy minden, a gyakorlást azután sem szabad feladni, mint az szintén gyakran megfigyelhető. Az újabb krizis már úton van, és jobb, ha meditativ, összeszedett állapotban találja az embert, mint anélkül.
A depresszió nem egy kóros állapot, legalábbis nem minden esetben! Ha mondjuk háború volt, és mindenütt csak romok láthatók, akkor a depresszió természetes állapot. Persze nem örökké, de azért nehéz lenne azonnal vidáman kacagva szaladgálni a virágos réten. Vagy vegyük azt az esetet, hogy valaki a teljes-rendes hivatása mellett, szorgalmasan dolgozva sem tudja el- illetve fenntartani a családját. Mondjuk, hogy tisztességes ember, és szeretne az ideáljai szerint élni, miközben azt látja, hogy körös-körül a csalók, tolvajok sokkal kisebb erőfeszitéssel és aránytalanul jobban tudnak érvényesülni. Ilyen helyzetben a depresszió nemhogy kóros, hanem az egyetlen normális reakció. Hallottam egyszer egy kutatásról, amely azt taglalta, hogy a depresszió időszaka azért van, hogy időt biztositson kitalálni, milyen változtatásokat szükséges eszközölni ahhoz, hogy a depressziót kiváltó élethelyzet megváltozzon. Ehhez idő és nyugalom kell, és a befelé fordulás pontosan erre szolgál a depressziós embernél: érlelni, belül kialakitani az új irányvonalat. Namármost, ha a depresszió nincs megengedve, azaz: titkolni kell, el kell fojtani, kémiai eszközökkel felszámolni a tüneteit, akkor elszalasztjuk a vele járó fejlődés lehetőségét is, amellyel élnünk érdemes, és hasznos.
Zárógondolatok. Igaz, ez nem egy hurrá-optimista bejegyzés, de jegyezzük meg azt is, hogy aki jógát, meditációt gyakorol, az összehasonlithatatlanul jobb helyzetben van az élet nehéz helyzeteiben is annál, aki nem. A jóga-tanár, aki maga is rendszeresen gyakorol és fejleszti magát, még a saját lelki mélypontján is képes adni, feltölteni és inspirálni másokat a változásra, pont ezzel fordithatja a nehéz élethelyzetet is a javára. Ahogy Paramahamsza Rámakrisna egyik tanitványa mondta az akkor már súlyos fájdalmakkal küszködő gurunak: ‘Uram, én akkor is csak a boldogság végtelen forrásának látom!’
Saját jógastúdiómban szeretettel várok minden gyakorolni, tanulni vágyót, kezdőket és haladókat egyaránt!
- Fejben dől el! - 2018. jan 12.
- Jóga-amnesztia - 2018. jan 02.
- Tavaszi tisztítókúra – miért, hogyan, és miért ne? - 2017. márc 31.
