Jóga és szenvedés
Yogena Chittasya…
Jógázol és mantrázol? Érted, amit mondasz?
Pusztán kegyelem az, amikor egy-egy sor váratlanul teljes bizonyossággal értelmet nyer, és valami nagyon egyszerűt sikerül megértenünk a jógán keresztül.
Hányszor hallottuk, hogy a jóga az elméről szól. Mégis annyian el vagyunk veszve. Az emberek azért jönnek jógázni, mert szenvednek. Vagy a testüktől, vagy inkább azt is mondhatnám testestől-lelkestől. Menedéket keresnek, és jobb esetben megoldást. Az első dolog szerintem, amiért az emberek a jógát keresik, még akkor is, ha a hátuk fáj, hogy meghallgassák őket, vagy éppen végre meghallják, lássák saját magukat és végre enyhülést nyerjenek ezáltal.
Mert a lelkünk sajog.
Manapság olyan sok minden evidencia. Van hol laknunk, mit ennünk, nem kínoznak az alapvető létszükségletek, viszont így van időnk még többet magunkkal foglalkozni. A szenvedés mindenkit megtalál, elbújni nem lehet előle.
A jóga lényege pont ez a holisztikus szemlélet, hogy egyben nézzük a három test: fizikai, mentális és lelki test bajait. Például egy hátfájás sem csak technikai vagy anatómiai kérdés. Még akkor sem, ha a páciens nem akar “lelkizni”. Akkor is alap, hogy minden testi baj mögött mentális okok vannak. A hátfájás mindenképpen valami tartáshibából alakul ki, aminek meg pontosan köze van ahhoz, hogy mennyire szenvedünk. Mekkora az önértékelésünk, mennyire van tartásunk, mennyire találjuk meg magunkat az életben, fel tudunk e állni éppen, vagy inkább beleroppanunk bizonyos szituációkba.
Az emberek jönnek jógázni, egyre többen, és enyhülésre vágynak. Mindenkinek más ehhez az útja, de az első és legfontosabb, nem szabad hazudni nekik és azt sem szabad hagyni, hogy hazudjanak maguknak. Bomlott az elménk, csak sokszor a gerendától nem látunk, a szálka másban viszont oly bosszantó. Idegesít XY, hogy mindig csak a saját szenvelgéseit hozza be a terembe. Mindig csak azt kell hallgatni, hogy neki mennyi baja van. Vannak ilyen emberek, egyszerűen folyton segítségért kiáltanak, csak túl sok a “bombariadó”. A végén mindenkinek a füle bedugul rájuk. A válasz lehet közöny, vagy ingerültség.
De miért is? Valóban olyan bosszantó az a panaszkodó, sopánkodó, az átlag magyar mintát hozó sorstársunk? Lehet, de inkább a saját egónk feszül: miért nem velem foglalkoznak, az én szenvedéseimet miért nem ismerik el? Vagy éppen miért engedi meg a másik magának, hogy ilyen nyilvánosan szenvedjen, amikor én mindig összeszorított foggal tűrök és fájok. A gerenda kérem, a saját elménk zavar, ami reagál.
Bajban vagyunk önmagunkkal.
Ez a természetes működésünk. Vagy azért szeretünk valakit, mert hasonlít hozzánk és erősíti az értékeinket, a véleményünket, az egónkat, vagy azért nem kedveljük, mert valahogy valamilyen téren az a másik meg mer élni akár pozitívan, akár negatívan valami olyasmit, amit mi nem engedünk magunknak.
Még a jógaoktatók is csak emberek. Többen pont olyan magatartásra panaszkodnak, ami rájuk is jellemző. “Mert nem akarnak mozdulni, nem tudom, hogy bírjam rá őket?”- hallom pont egy olyan embertől, aki magát sem bírja elkötelezni a kemény változás mellett és folyton a könnyebb ellenállás felé mozdul. Vagy éppen pont azt kifogásolja valaki, hogy az emberek nem tudnak kilépni a komfortzónából, amikor pont az illető képtelen ezerszerjére is megérteni valamit, pontosan azért, mert azt a bizonyos zónát az élet egy másik területén ő sem tudja elhagyni.
A szenvedésnek nem az a módja, hogy a szőnyeg alá seperjük a fájdalmat. Jógatanárként is vétek lenne ebben támogatni a tanítványainkat. A hímes-hámos “peace and love” spiritualitás helyett csak az igazságot szóljuk. Magunknak se hazudjunk. Persze emberek vagyunk és ott vannak a gerendáink, tehát biztos, hogy fogunk hazudni olykor magunknak is, de legalább vegyük észre. Elsősorban mi magunk, úgynevezett jógatanárok. Persze csak akkor, ha a jógát abban az értelemben kezeljük, hogy az elsősorban egy módszer az elme háborgásainak az egyensúlyban tartására.
A jóga gyakorlatilag olyan mint a pszichológia.
Beteg pszichékkel állunk szemben és nem adhatunk nekik fájdalomcsillapítót. Persze jó a fájdalomcsillapítás, kellemes, csak éppen pont, hogy a tünetek enyhítése mellett nem kezeli az alapproblémát. A beteg viszont szépen megnyugszik, majd elmegy és ha nagy a baj szépen csendben egyszercsak belehal a kórba.
Az elménket kell elsősorban megjavítani, ahogy a Patanjali előtt tisztelgő Yogena Chittasya mantra is mondja.
Yogena Chittasya
Padena Vacham
Malam Sharirasyacha Vaidyakena
Yo pakarotam pravaram muninam
Patanjalim pranjali ranatosmi.
Leborulok a bölcs Patanjali
előtt, aki:
- a jógán keresztül megtisztította az elmét,
- a nyelvtanon keresztül megjavította a beszédet,
- és az ayurvédán/orvosláson keresztül meggyógyította a test tökéletlenségeit.
Ha az elménk a helyére kerül, akkor nem fogunk a magunk és mások számára megbetegítő módon beszélni, és ennek csak a kellemes mellékterméke, hogy helyreáll az egészségünk is.
Ez az elsődleges.
Yogena Chittasya.
Foglalkozz az elmével! Gyógyítsd az elmét.
És hogyan gyógyul az elme?
Nehezen, sokszor sokkosan, mert másképp nem tudja levenni a lemezt. Az csak megy és süket a fül. Ezt az állapotot rendszerint csak meghökkentően és sokkosan lehet megtörni. A törés, a más reakció pedig rendszerint fájdalmat okoz. Mint az orvos, amikor nekilát a seb kitisztításának. Nem lehet megúszni a fájdalmat? Nem. Képtelenség. Hiszen amikor valamire valaki rátapint, azt rendszerint pont abból tudjuk, hogy fáj. Ez a jel. Pontosan ilyenkor szokott felhördülni az egó.
Érdekes hogy Indiában egészen más “imidzse” van egy mesternek vagy jógaoktatónak mint a Nyugaton. Sőt az is döbbenet, hogy már az indiai mesterem mondta, hogy itt nem taníthatunk ugyanúgy mint ő. Nem lenne túl sikeres. Már ők is látják a nyugati ember hazugságát, sőt sajnos át is veszik egyre jobban.
A mester, vagy guru Nyugaton a kedves, szelídszavú szentember illúzióját követi, aki a madárnak se ártana. A keleti modell viszont ennél sokkal drasztikusabb. Egy mester nem kedveskedik, hanem pont attól szeretetteljes, hogy ott tapint rá a tanítványai hiányosságaira, ahol azt ők nem látják, vagy nem hallják. Keményen beszúr nekik. Erre vannak az “ébresztő” pálcák a buddhista kolostorokban, vagy éppen erre tartotta még régebben az egyik mesterem is a bambuszpálcát. Nem jellemző a negédes, vagy édeskedő stílus sem rájuk. Kíméletlen őszinteség a módszerük. A beteg elme, ha betalálnak nála hisztizik, kiborul vagy éppen beborul, aggódni, szorongani kezd, fél vagy dührohamot kap.
A mesterek ismerik jól ezt a gyermeki viselkedést, és ha engedjük segítenek felnőni. De ez nem lesz egy örömmenet. Hiszen, aki a spiritualitás útjára lép és haladni szeretne a fény felé, annak nem a legnagyobb boldogság és béke lesz egyből az osztályrésze. Először hatalmas próbatételeken kell átmenni. Minden nagy szentet is rendkívüli megpróbáltatások értek, míg odáig eljutottak. Miért gondoljuk, hogy mi majd a szobánkban vagy a jógateremben ücsörögve egy-egy füstölő mellett, majd egy derűs, könnyed és relaxáló hangulatban megváltjuk önmagunkat?
Ez egy hamis illúzió. A megvilágosodás, de még csak annak előszobái is a legkeményebb menetek.
Ha valaki elindul, azt nem arról ismerjük fel, hogy hú, de jól lett és mindig milyen jókedvű. Nem is lehet az, hiszen ahogy haladsz, egyre jobban és egyre nagyobb fény mellett szembesülsz a szenvedésed okaival, a beragadt gondolati mintáiddal, amelyek oly sok gyötrelmet okoznak. Ezeket nem lehet csak úgy egy kis ászanázással, meditálgatással, énekléssel, mantrázással eltűntetni. A szenvedésünket először el kell ismerni és magunkhoz kell ölelni.
Yogena Chittasya.
Ha bármikor bárki vagy bármi kiborít és fájsz, akkor figyeld meg mi bosszant benne. Vedd észre a saját félelmedet, haragodat, ragaszkodásodat. Az irigységedet, hiúságodat, nagyravágyásodat, hatalomvágyadat egyéb negatív gondolatodat és mindazt a szenvedést, amit ezek okoznak benned.
És most jön a lényeg!
Ne akarj elfutni előle! És ne is akard a szenvedést a szőnyeg alá söpörni. Öleld magadhoz, maradj benne, forrongj. Forrj a saját negativitásodban. Hagyd meg ezt a tanítványaidnak is. Ne adj nekik fájdalomcsillapítókat. Már persze, ha tényleg arra szerződtök, hogy ők változni akarnak, te pedig adod ehhez a kereteket. És ha utálnak ezért, akkor nem készek a változásra, ha szereted őket tartsd még erősebben a kereteket és a saját határaidat.
Hadd főjön mindenki a saját levében. Érezzük meg a fájdalmat és öleljük magunkhoz. Amíg nem forr, addig nem fog elpárologni sem. Csak mindig visszafagy és bemerevedik. Kell neki egy kis hő.
Indulatok? Igen lesznek. Forrongás, lázadozás … igen, lesz. A tanítványaid egy ideig utálni fognak? Több mint biztos. De mi a fontos? Akik készen állnak a változásra, azoknak ott lesz a pillanat és elindulhatnak. Felismerhetik az elméjük bajait és elpárologtathatják azokat. Sőt, még közben Te is, hisz jógaoktatóként Te sem vagy szent. Csak egy leckével jársz előttük.
Égés, hadd legyen. “Égj velem, vagy Ég veled”. (Ákos)
Yogena Chittasya, ilyen legyen a Te jógád, a jóga által hadd tisztuljon az elme.
F. Tóth Gabriella © 2015 Minden jog fenntartva.
Jelmondata: “Mindenki más, így mindenkinek más a jógája.
- Hogyan tedd még hatékonyabbá a jógagyakorlást a lélegzettel? - 2022. júl 01.
- Teljes mozgástérben - 2018. febr 09.
- Téli étvágy és hangulatjavító – gyömbéres Rasam leves - 2018. febr 03.
Fantasztikus írás, nagyon sokat segített!!
Kedves Márta!
Örülök neki, ha személyesen tudott inspirálni az írás. Mindig jó érzés tudni, hogy valakinek segít az, ami rajtam keresztül bejöhetett:) Köszönöm a visszajelzésedet! Namaste, Gabi
Szeretnék egy ilyen jógatanárt! Valóban inspiráló, köszönöm!