Történetek Sivánanda mester életéből – 1. rész

Keserű Aranka

Keserű Aranka

Minősített Vezető Jógaoktató - az MJSZ elnöke at Shanti Jógasziget
Sok-sok jógázó helyen, és oktatótól tanultam, amiért nagyon hálás vagyok, de amikor Sivánanda mester tanításaival találkoztam, rögtön elköteleztem magam mellette. Akkor értettem meg azt, hogy az a csoda, amit én addig jógának hittem, az az egész csak egy kis szeletkéje.
2006-ban váltam Sivánanda tanítvánnyá és ebben az évben alapítottuk meg a Shanti (sánti – béke) Jóga-szigetet, ahol Sivánanda mester tanításait követve, sokaknak tudtunk segíteni, hogy megtalálják belső békéjüket.
Keserű Aranka

Idézet Szvámi Vénkatésánanda naplójából. Vénkatésánanda Szvámi Sivánanda közvetlen tanítványa volt. Őt a Mester Dél-Afrikába küldte, hogy terjessze a jóga tanításait.

SPONTÁN LEFEGYVERZŐ BŐKEZŰSÉG

Swami Sivananda Egy nap egy vándor koldus jött az ásramba. Szvámidzsí megkérdezte tőle, hogyan utazott, lévén hogy egyáltalán nem tűnt fáradtnak. A koldus azt válaszolta, hogy első osztályon utazott, mert az első osztályú kocsik kevésbé voltak tele és így nem zavarta meg jelenlétével a túlzsúfolt harmad osztály utasait. Ennek a koldusnak véletlenül nagyon jó hangja és csodálatos, természetes zenei érzéke volt. Gurudév (Isteni Mester) megkérdezte tőle, hogy tud-e énekelni. – Szvámidzsí, azt hiszem, minden koldus tud egy kicsit énekelni – Nagyszerű, akkor ma este tartasz egy koncertet a Szatszangon.

Este az összes Ásram lakó és vendég összegyűlt a Badzsan Csarnokban. Képzelhetjük a szegény koldus zavarát, életemben nem láttam még ennél megszeppentebb ábrázatot! Szegény pára azt sem tudta, hogy mi az a Szatszang és még soha életében nem adott koncertet. Felültették egy dobogóra, és amikor egy Szvámi oda jött hozzá egy virágfüzérrel, valósággal sóbálvánnyá merevedett. Fogalma sem volt, mit tegyen, vagy hogy hogyan menekülhetne el ebből a helyzetből! És mindennek a tetejébe Szvámidzsí még egy szép címet is adományozott neki: “Szangita Ratna” – “Zene Mester”. Soha életében nem felejtette el ezt a jelenetet, sem ő, sem bárki, aki tanúja volt.

Lepd meg a másikat néha a nagyvonalúságoddal. Ha nem vár többet egy-két garasnál, adj egy neki pár dollárt és figyeld meg, mi történik. Figyeld meg a másik arcának boldog ragyogását, érezd az örömöt a szívében. Talán ez a fény Isten Fénye.

Miért van az, hogy mi nem gyakoroljuk ezt a spontán, lefegyverző bőkezűséget? Úgy tűnik, két tényező akadályoz minket ebben. Az egyik: “Na persze, ha ma így teszek, akkor mostantól fogva állandóan el fogja várni ezt tőlem és nem telik bele tíz nap és csődöt mondhatok.” Ez persze igaz, és Szvámi Sivánanda sem csinálta ezt minden nap, hiszen, ha így tett volna, akkor még egy szerény kunyhót sem tudott volna felépíteni, nem hogy egy ásramot. Időről időre engedd meg magadnak ezt az élvezetet, az a két dollár (500Ft) neked semmit sem jelent, de ha odaadod egy szegénynek, ennek a koldusnak, egyszerűen csak úgy, akkor ez fantasztikus reakciót vált ki belőle. Rád néz, és azt mondja “Istenem, te ezt tényleg nekem adod?” Engedd meg magadnak néha ezt a csodálatos, felemelő érzést, ezt a mennyei örömöt!

A másik akadályozó tényező: “Honnan tudhatom, hogy megérdemli-e?” Hogyha Isten feltenné magának ezt a kérdést, akkor mi mindannyian, még csak nem is élhetnénk. “Biztos lehetek benne, hogy ezek az emberek itt megérdemlik azt a sok friss levegőt?” Vajon mi lenne a válasz?
Egy ilyen kérdés csak akkor merül fel, ha elkezdünk gondolkodni a jótékonyságon. És mi van az új ruháddal, amit tegnap vettél? Gurudév semmit sem tudott kezdeni az úgynevezett “megkülönböztető jótékonysággal”.

Az 1950-es Kumbha Méla ünnep alatt az ásramon keresztül vivő utcát valósággal ellepték a zarándokok. Mi felállítottunk egyfajta szükségirodát az út mellett és Gurudév ott ült naponta egy két órán át, hogy Darsanjában részesítse zarándokokat. Egy kis csoport fiatal férfi spirituális dalokat énekelt, hangszer kíséret mellett. Gurudév meghallotta ezt. “Hívd ide őket.” Szvámi Paramánanda odahívta az egész csoportot. A Mester egészen fellelkesült és azt mondta nekik: “Gyertek, üljetek le ide mellém és énekeljetek vagy egy jó óra hosszat.” A fiúk így tettek és csodálatosan énekeltek. Gurudév elővett valamennyi pénzt, virágokkal és gyümölcsökkel együtt egy nagy tányérra rakta őket és odaadta a csoport vezetőjének. Valaki közülünk meglátta ezt, és megjegyezte: “Szvámidzsí, hiszen ezek házalók, cigarettát árusítanak. Ezek nem buzgó emberek, akik Isten nevét hittel éneklik, a „Haré Ráma Haré Krisna”-val csak az embereket akarják magukhoz édesgetni.” Jól emlékszem a csibészes mosolyra, ami ekkor megjelent Szvámi Sivánanda arcán “Tényleg? Akkor menj és adj nekik még több pénzt, adj nekik még tíz rúpiát! Hálából, amiért a Mahámantrát énekelték, amiért csodálatosan szépen énekelték Isten nevét. Az adomány az adomány. Tudnunk kell adni, hogy ők aztán mit tesznek vele, az már nem a mi dolgunk, az már Isten kezében van.”

Spontán, elsöprő, feltétel nélküli bőkezűség, nem volt semmilyen elvárása. Ha szükséggel találkozol, adj! És soha sem hallottam olyat, hogy Szvámi bármikor később beszélt volna egy korábbi adományról, aki látta a Mestert így cselekedni, ezt szűrhette le belőle: add az adományt ugyanúgy, mint ahogyan a halálban a testedtől fogsz megválni.

Szerző: Szvámi Vénkatésánanda

 

Ez is érdekelhet...

Történetek Sivánanda mester életéből – 1. rész

| Keserű Aranka
0