Szvámi Ráma: Meghalni tanulni – I. rész


Himalájai Jóga Tradíció

Himalájai Jóga Tradíció

A Himalájai Tradíció a spirituális tudás megszakítatlan folyama, mely a himalájai barlangkolostorokban élő nagyszerű bölcsektől származik.

E Tradíció az emberi elme képzésének különleges módszereit tanítja, melynek célja, hogy az egocentrikus személyiségünkkel és a külsődlegessel való azonosulásunk helyébe a mindörökké tiszta, mindörökké bölcs, és mindörökké szabad Önmagunkról szerzett tudás lépjen.

Kortól, nemtől, felekezettől függetlenül- szeretettel várunk minden keresőt, aki belső késztetést érez önmaga jobb megismerésére, testi-lelki egészségének fokozására és/vagy a metafizikai valóság megtapasztalására.
Himalájai Jóga Tradíció

Latest posts by Himalájai Jóga Tradíció (see all)

Ismerd a halált, hogy megismerd az életet.

A halál nem az élet vége, hanem csupán egy szünet egy folyamatosan áramló történetben.

A Katha-upanisadban Jáma arra tanította Nachikétát, hogy az élet megismeréséhez a halál megismerése szükséges, míg a halál megismeréséhez az életé. Nachikéta megtanulta, hogy a halál nem az élet vége, hanem csupán egy szünet a folyamatosan áramló történetben. A halál csupán egy állomás, mint a New York-i Központi Pályaudvar: egy hely, ahol az ember az egyik vonatról leszáll, majd egy másikra átszáll.

megtanulni

Mindez az élet és halál jelentésének lekicsinylése nélkül. Az életvitel, vagyis a vonat, mellyel megtesszük az utat a Központi Pályaudvarig, meghatározza az elme állapotot és a felkészültséget az utunk következő átmenetéig. Választhatunk egy rendetlen, hanyag vonatot vagy egy rendes tisztát. Választhatunk mindenféle látványossággal és szórakozással felszereltet: táncos lányokkal, videó-játékokkal és gazdagsággal, hírnévvel kecsegtetőt. Nehéz dolgunk lenne ezt a vonatot elhagyni, amikor már annak szórakoztatásán és érzéki örömein csüngünk. Opcióként választhatunk egy olyan vonatot is, melyen utazva megtanulunk a természet látványában gyönyörködni, így amikor el kell hagynunk a Központi Pályaudvart, azt már könnyedén, örömmel tesszük.

Nachikéta a példa arra, aki a jó vonatot választotta. Csak a tudás vonata volt az övé. Más nem keltette fel az érdeklődését. A hosszú élet, a gazdagság, az ellentétes nem és a gyermekek mind elhalványultak a valóság, az élet és a halál titkainak megismerésének vágya mellett. Nachikéta csak ezeket a titkokat szerette volna magáénak tudni.

Az upanisadok központi témája az Átman örök természete, mely legbelül lakozik. Ez a halál rejtélyének titka, és az élet megértéséhez a kulcs: Isten mindent áthat, Isten az Átman, mely életre kelti lelkünket, életünk életét. Az Átman végtelen, változtathatatlan, és így mentes a haláltól. Csak az elmúló képes meghalni, és arra szolgálni, hogy felfedezzük az elmúlni nem tudót. A test hal meg, a ruha, mely a léleknek burkot ad a világi látogatása idejére. A belső Self változatlan marad. Mivel örök, meghalni képtelen.

Ahogy a Bhagavad Gíta mondja:
Ő nem megnyilvánult, nem tárgya a gondolatnak, és úgy tartják, hogy meg nem rontható, éppen ezért az Ő tudása által már nem szomorkodsz más után.”

Szomorú elveszíteni azt, ami fontos nekünk az életben. Szomorú az, amikor egy szerettünk meghal. A veszteség okozta bánat helyénvaló, azonban nem tartható hosszan. A túlzott gyász egészségtelen. A bánat nem szabad, hogy felemésszen egy embert, hiszen a veszteség és halál elkerülhetetlenek.

Ezért is szab néhány kultúra és vallási rendszer időkorlátot a gyásznak. Például a gyakorló zsidó hitűek a gyász különböző fokain mennek keresztül. Szerettük temetése után a közvetlen család hét napon át gyászol. Ezen idő alatt nem hagyják el a házat csakis sürgős esetben, nem borotválkoznak vagy vágják le a hajukat, és nem öltenek új ruhát. Nem ülhetnek székre és még cipőt sem hordhatnak. A bánatuk koncentrálódik, a gyászuk pedig fókuszálódik. Ezt egy kevésbé intenzív huszonhárom napos gyász periódus követi. Egyes zsidók 11 hónapon át gyászolnak.

Gyászoljuk azok halálát, akik közel állnak hozzánk, és félünk saját elmúlásunktól. Megvan a gyász ideje és az elengedés ideje.
Ezért is alakítottak ki a különböző kultúrák a történelem során az elengedésre, gyászra és a halál kilátásba helyezésére különböző szokásokat. Ezen szokások segítenek az embereknek abban, hogy folytassák saját életüket, és felkészüljenek saját halálukra. Az emberi élet az eljövetel és távozás körforgása, a születésé és a halálé.
A test halála nem a lélek vége. A Self megváltoztathatatlan. Így az idejét túllépő bánat oktalan.

Amennyiben valakinek az elmúlás számít, afölött ott fog lebegni az óriási és ijesztő halál. A halál annak a végét jelenti, ami fontos és jelentőségteljes volt az illetőnek. E filozófia szerint a fájdalom mély. Azonban annak, aki megtanulja elengedni azt, ami elmúló, legyen az akár tárgy vagy kapcsolat, és csak azt keresi, ami örök, annak a halál nem lesz ijesztő. Az csak egy fordulat, egy ruhacsere. Tehát bánkódj, de ne túl hosszan. Ugyanez a tanács vonatkozik bármire, ami elveszett: házasságra, munkára, barátokra, otthonra, egy álomra. Bánkódj rajta, majd lépj tovább.

A halállal azonosított félelem és fájdalom legbelül kapcsolódik a nevek és formák múló világához. Amennyire ironikus, annyira tragikus, hogy az emberek tárgyakat és kapcsolatokat keresve tagadják a halált, ezzel megnyugtatva annak valóságát, hogy világi életük átmeneti. A gyógymód rosszabb a betegségnél.
A tárgyakhoz és kapcsolatokhoz való efféle ragaszkodás, és a szükségességükben vetett hit azok a tényezők, melyek a halálfélelmet erősítik. A tárgyakban és kapcsolatokban rejlő változások teszik az elvesztésüket biztossá.
A tulajdonosuk megnyugtatása helyett ezek a változó, elsorvadó, elhaló tárgyak mind a haláltól való félelemre emlékeztetik az embert – a testükhöz, gondolataikhoz, szokásaikhoz, tárgyaikhoz és kapcsolataikhoz való ragaszkodásuk halálára. Ezek a ragaszkodások létrehozzák, újraalkotják és megerősítik az újra ismétlődő veszteség és halál félelmét. Nyomorúságossá teszik az életet, a halált pedig félelmetessé. A nyomorúságtól és félelemtől való szabadulás kulcsa a ragaszkodás és függőségek megszüntetésében rejlik.

Az élet minden eseménye azt tanítja, hogy a halál életet szül. A folyamatban ott van az a késztetés, hogy ismerjünk, érezzünk valami olyasmit, ami nem tud meghalni. Jézus azt tanította, hogy: „ki megmenti életét, elveszíti azt, de ki értem elveszti életét, megmenti azt”. A következő mondatban Jézus így kérdezett: „Miben jó az embernek, ha megszerzi az egész világot, de elveszíti saját lelkét?”

Jézus ez alatt azt értette, hogy az, aki ragaszkodik e világi élethez és földi testéhez, elveszíti azokat majd halálakor. De az, aki elengedi ragaszkodásait e világi életéhez és földi testéhez, és azonosul az állandósággal vagy Isten tudatossággal, amit Jézus képviselt, az soha sem hal meg. Mire jó a világ minden gazdagságának és a világi örömöknek a birtoklása? Ezek mind eltűnnek majd egy szemvillanás alatt, amit mi emberéletnek nevezünk. A világ örömeire fókuszálás elvonja az elmét a belső Self keresésétől.

Buddha négy nemes igazsága szerint az élet szenvedés, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és a megszüntetésnek van egy módja: a megoldás.

Buddha megoldása az, hogy rendesen éld az életed, és hatékonyan, örömmel utazz végig azon. Ez az út elvárja a szenvedés okozóival, a vágyakkal és függőségekkel való leszámolást.

Annak, aki teljesen szabad a függőségektől, nem létezik bánat és semmi félelem. Vágyakozásból születik a bánat, vágyakozásból születik a félelem; annak, aki teljesen szabad a vágytól, nem létezik a bánat és semmi félelem” –  mondta Buddha.

Egy másik buddhista tan szerint: „A vágy elhagyásával felismerődik a halhatatlan.

Ítéld halálra benned azt, mi földi” – mondta Szent Pál.

Ez is érdekelhet...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Szvámi Ráma: Meghalni tanulni – I. rész

| Himalájai Jóga Tradíció
0